„A magukat tífuszosnak valló vagy valóban tífuszos munkaszolgálatosokat ezerszám irányították Dorosics kolhozfaluba, amely Kijevtől nyugatra feküdt Zsitomir és Korosztyeny között. Itt egy „kórház" működött, amely egy téglaépület néhány szobájából állt, s a legtöbb beteget nyitott pajtákban helyezték el. A karantén területét drótsövénnyel kerítették körül. Tucatnyi ember halt meg naponta, a tetemeket a közeli istállóban rakták halomba. 1943. április 30-án, a zsidó húsvét utolsó napján a hatóságok úgy határoztak, hogy a járványt véglegesen leküzdik. Az egyik pajtát, benne kb. 800 munkaszolgálatossal, felgyújtották. Élő fáklyákként ugráltak ki a szerencsétlen betegek a lángoló épületből, ekkor a kerede-gények géppuskából tüzet nyitottak rájuk. Tucatnyi sebesültnek sikerült elmenekülnie”. (részlet Braham, Randolph L. : A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon c. könyvéből)
A történet folytatása, hogy amint a dorosicsi rémtett híre eljutott Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterhez, azonnal kijelölt egy katonai bizottságot, elrendelte a vizsgálatot a tűz keletkezésének és a felelősök személyének megállapítására. A vizsgálat eredményét összegező jelentés szerint senkit sem terhelt felelősség, még csak gondatlanság sem történt, a „tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak". Arról egyeden szó sem esett a jelentésben, hogy ki rendelte el a beteg munkaszolgálatosok összezsúfolását és ilyen lehetetlen körülmények teremtését. De nem történt említés arról a vérfürdőről sem, amelyet a pajtát körülvevő keretlegények rendeztek.
A munkaszolgálat létrehozása
A magyar holokauszt speciális jelensége a munkaszolgálat. A Horthy-rendszer a "megbízhatatlannak" ítélt elemeket: a kommunistákat, nemzetiségieket, de elsősorban a zsidókat nem kívánta fegyverrel a kézben besorozni. Természetesen azt sem akarta, hogy ezek a csoportok kimaradjanak a háborús erőfeszítésekből. Így jött létre a fegyvertelen honvédelmi munkaszolgálat intézménye. Bár ez több tízezer zsidó életét követelte, mégsem tekinthető a módszeres népirtás szerves részének. Persze egyes parancsnokok kétségtelenül ki akarták irtani az irányításuk alá rendelt zsidókat, de a munkaszolgálatot nem azért hozta létre a magyar állam, hogy a besorozott zsidó férfiakat legyilkolja. Az egész rendszer akkor sem tekinthető "mozgó vesztőhelynek", ha egyes századok azzá is váltak.
A munkaszolgálat jogi alapjait az 1939 márciusában életbe lépő honvédelmi törvény (1939:II) teremtette meg. Ez nem tükrözött kifejezetten antiszemita szándékot, de egyes részei jogi keretet biztosítottak a későbbi zsidóellenes lépések számára. A munkaszolgálat szervezetének kialakítása azonban már antiszemita szellemben történt. Kezdetben a zsidók még elláthattak fegyveres szolgálatot, de tényleges tisztek és tiszthelyettesek nem lehetettek.
A német hadsereg győzelmei és a revíziós sikerek nyomán a németbarát, antiszemita katonai és politikai körök mind hangosabban követelték további zsidóellenes intézkedések bevezetését. 1940 nyaráig mintegy 60 zsidó századot állították fel. A zsidók 1941 tavaszára elvesztették fegyver- és rendfokozat-viselési jogukat. Ebben a periódusban a munkaszolgálatosok főleg utakat, repülőtereket építettek, mocsarakat csapoltak le az ország területén belül.
Munkaszolgálatosok a keleti fronton 1941-1943
1941 júniusában beállt a hadiállapot Magyarország és a Szovjetunió között. A Keleti Fronton szolgáló, uniformisuktól is megfosztott, polgári ruhájukon sárga karszalagot viselő zsidó munkaszolgálatosok (1943 elejére körülbelül 50 ezer ember) sorsa igen nehézre fordult. Ahogy a frontra vezényelt századok távolodtak a magyar határtól, úgy durvultak el a viszonyok és a munkaszolgálatosok őrzését ellátó ún. "keret" tagjai. A zsidók gyenge ellátás mellett rendkívül nehéz fizikai munkát végeztek. Esetenként ráhajtották őket az aknamezőkre, így tisztítva meg az adott területet. Az elrongyolódó nyári polgári ruhák alig nyújtottak védelmet a zord orosz tél viszontagságaival szemben, új ruhát pedig nem kaptak. Napirenden voltak a verések, kikötések. A szökéseket a keret néha tizedeléssel, azaz minden tizedik ember agyonlövésével torolta meg.
A munkaszolgálatosok helyzetét az 1942 szeptemberében felesküdött honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes javítani kívánta. Célját - legalábbis közvetlen hatókörében, Magyarországon - részben sikerült is elérnie. A miniszter legjobb szándékait keresztezte azonban, hogy rendelkezéseinek egy részét a honvédelmi apparátus antiszemita tagjai elszabotálták, így a fronton a munkaszolgálatosok helyzete nem javult jelentős mértékben. Ráadásul neki kellett kiadni a munkaszolgálatra vonatkozó zsidóellenes rendelkezéseket összegző 1942:XIV. tc. végrehajtási utasítását. A németek és a hazai szélsőjobboldal nyomására Nagy Vilmos 1943 nyarán lemondásra kényszerült.
A 2. magyar hadsereg 1943 eleji megsemmisülése során több ezer munkaszolgálatos halt meg az orosz hómezőkön. A szovjet fogságba esettek közül is sok ezren elpusztultak. A Vörös Hadsereg nem tett különbséget az elfogott keretlegény és a zsidó munkaszolgálatos között, a szovjet hatóságok szerint a lapáttal "felfegyverzett" munkaszolgálatosok is részt vettek a támadásban és megszállásban. A visszavonuló német és magyar csapatok soraiban voltak olyanok, akik dühüket a végsőkig elcsigázott, éhező, lerongyolódott munkaszolgálatosokon töltötték ki. A fejetlen menekülésben, ahol a németek gyakran a magyar honvédeket is kiszorították a meleg, száraz helyekről, a zsidóknak volt a legkevesebb esélyük, hogy menedékhez és élelemhez jussanak. Sokan éhen haltak, megfagytak, másokkal a betegségek végeztek. 1943. áprilisában az ukrajnai Dorosicsban magyar katonák lezárták és felgyújtották a tífuszos munkaszolgálatosok barakkját. Azokat, akiknek sikerült kimenekülniük az égő épületből, legéppuskázták. A mészárlás során több száz munkaszolgálatost öltek meg.
Az újjászervezett magyar hadsereg megszálló feladatokat látott el. 1943 nyaráig újabb munkaszolgálatos századokat vezényeltek a Keleti Frontra. Ekkor érkeztek az első századok a szerbiai Bor rézbányáiba is.
A munkaszolgálat 1944-1945-ben
Magyarország 1944. március 19-i német megszállása a munkaszolgálat szempontjából is új helyzetet teremtett. További századok felállítása után Sztójay Döme miniszterelnök újabb 50 ezer kényszermunkást ígért a németeknek. Megkezdődött a vidéki zsidóság gettóba zárása, majd tömeges deportálása Auschwitz-Birkenauba. Ebben az időszakban a munkaszolgálat furcsa módon az üldözöttek menedékévé vált, hiszen a behívás sok ezer férfit mentett meg a deportálástól. A Honvédelmi Minisztérium gyakran még a gettókba, gyűjtőtáborokba is kézbesített behívókat, kiváltva ezzel a csendőrség és a németek rosszallását. A megelőző években erősen németbarát és antiszemita minisztériumi tisztviselők 1944-es viselkedésének okai tisztázatlanok. A honvédség a zsidó munkaerő megtartásában volt érdekelt, ezt a szándékot egyes tisztviselők valószínűleg a zsidók megmentésére használták fel.
A nyilas puccsot közvetlenül megelőző napokban az SS több olyan tömeggyilkosságot követett el, melynek munkaszolgálatos áldozatai voltak. Október 7-8-án került sor a cservenkai mészárlásra, október 11-én Kiskunhalason gyilkoltak le mintegy 200 munkaszolgálatost, 13-án a debrecen-apafai lőtéren végeztek ki több mint hatvan embert. A nyilas uralom is hasonló atrocitásokkal kezdődött. Október 16-án Pusztavámnál mintegy 200 embert (egy egész századot) öltek meg a nyilasok. Budapesten, a Népszínház utca környékén az ellenállást tanúsító munkaszolgálatosokat nyilas és német egységek mészárolták le.
A Szálasi-kormány a 16-60 év közötti zsidó férfiak és 16-40 év közötti zsidó nők egy részét "kölcsönadta" a német hatóságoknak. Nemcsak a frissen besorozottakat hajtották nyugatra, hanem a munkaszolgálatos századok egy részét is a határra vezényelték. 1944 decemberéig a halálmenetek során az elhurcolt fővárosi zsidók mellett sok ezer munkaszolgálatost is átadtak a náciknak, hogy azok a határszélen épülő sáncrendszeren dolgozzanak. A munkaszolgálatosok is gyalogosan vonultak, útjuk nem volt kevésbé gyötrelmes, mint a Budapestről deportáltaké. Több ezren pusztultak el az erődítési munkálatok során a betegségek, az éhség és az őrség brutalitása következtében. Az életben maradtak nagy részét nyugatra hajtották. Aki lemaradt, kilépett a sorból, lehajolt élelemért, azonnal agyonlőtték. A túlélőket Mauthausen, Günskirchen és más táborok várták, ahol további ezrek pusztultak el.
Munkaszolgálatosok Borban
1941-ben, Jugoszlávia lerohanásakor a németek jelentős rézbányákhoz jutottak a szerbiai Bor környékén. 1943 elejétől felértékelődött a bányák szerepe. Mivel a szerb zsidóságot 1942 során kiirtották, a szerbektől pedig tartottak, a németek számára logikusnak látszott, hogy Magyarországról igényeljenek munkaerőt. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter tiltakozása ellenére a magyar kormányzat beleegyezett, hogy munkaszolgálatosokat bocsássanak a németek rendelkezésére. A minisztert lemondatták, és az első századok 1943 nyarán elindultak Bor felé. 1944 nyaráig körülbelül 6 ezer magyar munkaszolgálatos érkezett a rézbányákba. Soraikban a túlnyomó többséget alkotó zsidókon kívül erdélyi székely "szombatosok" (izraelita vallású nem zsidók) és a "Jehova tanúi" szektához tartozó munkaszolgálatosok is voltak.
A bori kényszermunkásokat több táborban helyezték el a rézbányák körül. A táborokban magyar katonák, a munkaterületen a német munkaszervezet, az Organisation Todt emberei felügyelték őket. A bánásmód és az ellátás 1943 végéig viszonylag és általában kielégítő volt. Ekkor azonban Marányi Ede alezredes vette át a parancsnokságot, és megkezdődtek a verések, kikötések és a kivégzések.
1944 szeptemberében a romló katonai helyzet miatt a németek elhatározták a bányák kiürítését. A munkaszolgálatosokat két hullámban indították északnak. Az első lépcső, mintegy 3200 fővel, szeptember közepén indult el. Útközben több munkaszolgálatost agyonlőttek. Október 7-ről 8-ra virradó éjszaka német és bosnyák SS-ek 700-1000 embert lőttek tömegsírokba Cservenkánál. Később magyar katonák nyitottak tüzet a menetoszlopban vánszorgó munkaszolgálatosokra. Magyarországra érve északnak, majd a nyugati határszél felé hajtották az egyre fogyatkozó boriakat. Miután ismét Marányi alezredes vette át a parancsnokságot, a kivégzések folytatódtak. A meggyilkoltak között volt Radnóti Miklós, a magyar irodalom egyik kiváló költője és műfordítója. Őt több társával együtt a Győr közelében fekvő Abda községnél lőtték agyon. Az első bori szakasz túlélőit a nyugati határszélről tovább hajtották az összeomló Birodalom belsejében lévő lágerekbe. A néhány nappal később útnak indult második hullám sorsa kedvezőbben alakult. Szeptember végén hagyták el a tábort. A menetoszlopot hamarosan jugoszláv partizánok támadták meg. A legvéresebb kezű magyar katonákat és tiszteket kivégezték, a munkaszolgálatosokat felszabadították. A megmentettek egy része belépett a jugoszláv partizánhadseregbe.
A zsidó munkaszolgálat egész történetét érzékelteti S. D. textilkereskedő tanúvallomása, aki végigjárta a munkaszolgálatosok hosszú, megaláztatásokkal és szenvedéssekkel teli útját.
S. D. textilkereskedő 1918-ban született Beregszászon, Magyarország keleti részén, a Kárpátalján. Huszonegy éves korában sorozták, és bevonult a magyar hadseregbe.
„1939. október 5-én bevonultam katonának, mint magyar honvéd, s huszonnyolc hónapig szolgáltam, mint magyar katona.”
A magyar hadsereg katonájaként vonult be Erdélybe, amikor a területet visszacsatolták Magyarországhoz. Az 1940. augusztusi rendeletek kizárták a zsidókat a magyar hadseregben teljesített fegyveres szolgálatból. S. D. munkaszolgálatosként vonult be ismét.
„1940. november 29-én átküldtek Kassára a munkaszolgálatosokhoz, ekkor alakult meg az első zsidó munkaszolgálatos csapat. Kassán nagyon rossz helyzetben voltunk, majd kikerültünk Gyertyánligetre, és ott dolgoztunk, nagyon nehéz munkát egy erdőben.”
Az ukrajnai Gyertyánligetből visszakerült a század Magyarországra, Miskolc környékén a keret embertelen körülmények között, vasútépítésen dolgoztatta őket.
„Nem volt kimenési lehetőségünk, ha a munkával végeztünk, akkor bezártak, és másnapig nem volt szabad kimenni.”
Ennél is rosszabb helyzetbe kerültek Vucskómezőn egy büntetőszázadban.
„Minden meg volt vonva tőlünk, se posta, se csomag, semmi kedvezmény nem volt. Munkaidő hajnali négytől éjjel tizenkettőig tartott október, november és december hónapokban. Októberben behajtották a századot a hidegben a Nagyág nevű folyóba [...] a legnagyobb szenvedések voltak [...]. Ezt a századot egy Kuti nevű főhadnagy vezette, aki pesti volt és egy sváb százados, Kera nevű, utász alakulattól. Ezek parancsnokoltak hat héten keresztül. A hat hét alatt a század hetvenöt százaléka megbetegedett. [...] Ha otthonról írtak [...] sürgönnyel válaszoltak [...]: 'zsidó férjed még él'. Ez a mi költségünkön ment, de legalább tudtak valamit rólunk.”
1943. január 15-én Mátészalkára vitték a századot, és négy héttel később onnan tovább Budapestre, ahol a Keleti pályaudvaron vagonokat ürítettek, javításokat végeztek, légópincét építettek. A következő parancs pedig a keleti frontra rendelte őket.
„Húsvét utolsó napján indultunk útnak. Ekkor csak az egészséges embereket vitték ki. Kimentünk Korosztenbe, ez Kijev mellett van, majd továbbmentünk Ovrucsba. Itt a századunk hat hónapig nagyon jó körülmények között volt. Innen október 28-án kikerültünk a frontra, az első vonalba – fegyvertelenül mint munkaszolgálatosok. A két [front]vonal közti munkát végeztük. Itt századunkat megtizedelte az akna és a géppuska. Naponta voltak áldozataink hárman-négyen.”
A Vörös Hadsereg elől visszavonuló magyar hadsereggel együtt, más zsidó munkaszolgálatos századhoz hasonlóan, ez a sok hányattatáson keresztülment század is a Pripjaty-mocsarakhoz ért.
„Itt a magyarok borzalmasan viselkedtek az emberekkel. Éjjel-nappal dolgoztunk, nehéz gépkocsikat vonszoltunk, szekereket, a mocsarakon keresztül. A legnehezebb munkákat végeztették velünk. Itt a mocsarakban rengeteg zsidó munkaszolgálatos halt meg. Kosztunk nem volt, a mocsaraknál egyáltalán nem adtak enni, úgyhogy éhségünkben füveket, csigákat ettünk. Visszajövet állandóan [front]vonalban voltunk. Egyik [front]vonalból a másikba, s így állandóan veszteségeink voltak.”
Áprilisban a magyar határ közelébe, a Kopilasz-hegységbe küldték a századot, ahol az 52-es utászok vették át, és azonnal munkába állították a munkaszolgálatosokat.
„Ezek voltak a századnak a legborzalmasabb napjai. Itt egyszerűen kiirtás előtt álltunk. Egy hadi utat kellett építenünk Zabie városától, egészen be Magyarországig. Nem annyira a munkát nézték, mint hogy az embereket borzasztóan kínozzák. Követ termeltünk a bányában. Munkaidőnk reggel héttől este nyolc óráig tartott. Zöld leveseken, tápérték nélküli ételeken éltünk. Néha lopva kaptunk idegen századoktól egy kis élelmet óráért, gyűrűért, s így tudtuk az életünket fenntartani. [...] Mézes szakaszvezető és egy erdélyi Kalmár nevezetű naponta véresre verte az embereket.”
1944. szeptember 11-én visszakerültek Magyarországra, december közepéig, folyamatosan visszavonulva a Vörös Hadsereg elől, állandóan dolgoztak, mindennap máshol. Végül gyalog vitték a századot Kassára.
„Kassán borzasztó volt a helyzet, teljesen élelem nélkül voltunk, az emberek a legkisebb darab kenyérért veszekedtek, és később még ehhez sem tudtunk jutni. Nagy nehezen megalakult egy bizottság, amely eljárt a parancsnokságnál, erre nagy nehezen behoztak valami ennivalót. Kassán voltunk egypár napig, majd december 15-én bevagoníroztak bennünket, mint az állatokat, kilencvenöt-száz embert egy vagonba. Vizet nem adtak, és kenyeret sem kaptunk. Egypár század teljesen élelem nélkül, minden nélkül került be a vagonokba. Ülőhelyünk nem volt, csak állni lehetett. Éhesek voltunk, szomjasak, és levegőnk is alig volt, napjában egyszer engedtek leszállni tíz percre. [...] Az emberek a tizennégy napig tartó utazás alatt a vagonban teljesen tönkrementek.”
Négyezer ötszáz zsidót zsúfoltak össze ezekben a vagonokban. A szerelvényt Fertőfehéregyházán vették át a németek. Hétszázöt munkaszolgálatost tartottak ott, és átadták őket kegyetlen parancsnokuknak.
„Schornnak hívták, a Wehrmachthoz tartozott. Ez az ember nem tudta vérszomjúságát hogyan is töltse ki rajtunk. Naponta négy-öt embert főbelőtt, csak úgy kézzel rámutatott valakire, és máris agyonlőtte. Kiütött közöttünk a kiütéses tífusz. Aki megbetegedett, azt levetkőztette meztelenre, akinek a legkisebb láza volt, azokat is, és kifektették a hóra, úgyhogy naponta legkevesebb tizenöt-húsz halott volt. [...] Ha csak egy lehetőség volt, a barátok a a flekkeseket [tífuszosokat] is kivitték munkára, nehogy agyonlőjék. Ha útközben rosszul lett, akkor mi leültettük egy fa mellé, és akkor ott fagyott meg.”
Amikor február 15-én új parancsnok érkezett a századhoz, a hétszázöt főből már csak kétszáznyolcvanhárman voltak. Március 29-én elindították őket Mauthausenbe.
„Itt szörnyű helyzet volt, az első lágerban, ahol tizenhétezren voltunk, naponta három-négyszáz halott volt.”
Április 26-án átvitték őket Günskirchenbe, ahol kétezerhétszázan voltak egy lágerban.
„Nem tudtunk éppen hogy csak ülni, és ha az ember ki akart menni, harminc-negyven embert kellett végigtaposnia, amíg kijutott egy szűk kis ajtón. Olyan gyengék voltunk, hogy ha valaki meglökött, már el is estünk, és bizony a kijárásnál egynéhányan végigtaposták az embert, annak halálát is okozhatták ezzel. SS-ek szokása volt, hogy bejöttek, és kikergették sorakozóra az embereket, a tömeg kitódult, és ötven-hatvan embert halálra tapostak, aki ilyenkor elesett, az soha többé nem állt fel.”
1945. május 4-én az amerikaiak szabadították fel a tábort.
Utolsó kommentek