A hold fénylik,

a nap fénylik,

a világ mégis sötét!

Miféle világ ez?

Csak nyomor, csak szomorúság,

Mi itt maradt a múltból.

A jobbik mindig vesztes.

Neki az életből se jut,

de abból mindig van felesleg,

aki álnok és hazug.

Sokadmagával él az ember,

de nem tudja, hol a hazája.

A jövőt nem látja tisztán,

nem tudja, hol pihen meg éjszakára.

Mit hoz a ma?

Mit rejt a holnap?

Kijelölt utunk merre visz?

Csupa táblázat, nyilvántartás,

az embert, akár az állatot,

megszámozzák.

Ez így nem élet,

éppen csak létezés.

Az ember nem mer perbe szállni

Önmagával. A világ hideg

és süvít a szél,

a nap nem süt már olyan fényesen,

hideg, hideg, hideg a tél.

Így múlik napra nap, évre év.

Sorsunk csak nyomor, csak szenvedés.

És föl már sose lázadunk,

mert ahhoz kevesen vagyunk.

Ez az életünk, ez a sorsunk,

de néha mégis láthatunk

egy kicsi fényt, rövidke boldogságot.

És csak tudattalanul gondolunk arra,

hogy megváltozhat valami.

Nagyon csöndesen, nagyon lassan

szép szelíden, óvatosan…”

(Pony Muthesius)