Csepeli Szabó Béla: Miben hihetsz még, ember?

- Nézd, öregember,
álmaid szivárvány-keretében,
mint savas esőkben a festék,
szétfolytak és összemosódnak az eszmék,
s te lázasan, kérdő szemekkel
mégis a látóhatárt kutatod?
Mondd, e riasztó világkép láttán,
melyet eltorzult emberi elmék ecsetje kent szét
világunk összegyűrt vásznán, ­
miben hihetsz még?
Lám, szép ifjúi hited vetését
sárba verte a jég,
s völgybe hajló utad homályán
már meg-megroggyan a térded,
s te a gomolygó messzeségben
még mindig a súlyos egekkel
küszködő, sápadt Napot nézed?

- Tudom fiam, már nincs rá semmi esélyem,
hogy az Ígéret Földjét elérjem,
mégis úgy érzem, hogy így, vénen
sem adhatom fel ifjúi hitemet
az embert érlelő Idő erejében,
s a Földet megújító szerelemben,
abban, hogy az Évek Kalászaiból lassan
mégis csak kipereg egy szabad,
nálunknál bölcsebb nemzedék,
s porladó csontjaink felett,
a békés, "Asszonyarcú Ég" alatt
megteremti azt az Örökszép Nyarat,
mely a küzdelmes emberi létnek
végre fényt és értelmet ad...

Csepel, 1989. szeptember 20.