Molnár Ferenc Caramel: Jelenés

Volt egy álmom, egy szörnyű látomás.
Most is érzem, századszor élem át.
Nem értem miért, tényleg nem értem, miért nem lépem át?
Hidd el, láttam a háborút.
Csillagok égtek el és mindenre sötétség borult.
Eltiport imák, megtört-megölt ölelés maradt csak nyomán.

Láttam nevetést szörnyű helyeken,
égi jelenést szétlőtt tereken,
mennyi zokogást, féltve ölelést,
ott voltunk Te meg Én.
Láttam magamat, szívem csatatér.
Égi seregek harcát lelkemért,
hangos zokogást, sírva ölelést,
ott voltunk Te meg Én.

Egy álom... Láttam a lángokat,
A sorstalan életet, az elrabolt gyermeki álmokat.
Suttogó remény halk lépteit elnyeli a némaság.
Nincs szó leírni e szenvedést,
Az életet érteni egy élet is kevés!
Nézz körül és lásd! Lehet, hogy régebben a rémálomból élsz!

Láttam nevetést szörnyű helyeken,
égi jelenést szétlőtt tereken,
mennyi zokogást, féltve ölelést,
ott voltunk Te meg Én.
Láttam magamat, szívem csatatér.
Égi seregek harcát lelkemért,
hangos zokogást, sírva ölelést,
ott voltunk Te meg Én.

Lásd, ahogy rád ragyog az ég, ahogy könnye hull!
Szállj fel az angyalokkal, s lelked ne vakítsd el!
Lásd, amit nem szeretnél: élj, ahogy bennem élsz
A múlt sebeit ne tépd fel, s könnyed ne takard el!

Láttam nevetést szörnyű helyeken,
égi jelenést szétlőtt tereken,
mennyi zokogást, féltve ölelést,
ott voltunk Te meg Én.
Láttam magamat, szívem csatatér.
Égi seregek harcát lelkemért,
hangos zokogást, sírva ölelést,
ott voltunk Te meg Én.

Láttam nevetést szörnyű helyeken,
égi jelenést szétlőtt tereken,
mennyi zokogást, féltve ölelést,
ott voltunk Te meg Én.