Ki merte volna az egyiptomi

rabság idején kimondani,

de akárcsak titokban gondolni is, hogy a holnap

ugyanolyan lesz, mintha ma volna;

ugyanaz a hazudozás, ragacs és hányadék –

belobbant szemétdomb fekete füstje az ég,

s a zsúfolt világváros kő-konzervdoboz,

melyre a helybeli füstköd mérge s az űr gyilkos nyila záporoz.

A világ bolondja vagyunk mi. Főképp,

ha a pusztába csal ki a céda jövőkép,

hogy ott riszálja ezer reformkoron át

szivárványszoknyás vízoszlop-derekát.

Prófétáinak szózata, tanúsíthatjuk, mesteri:

lelkesedésünk az eget veri –

elő a bunkót, a baltát, a kaszát, a puskát,

és ízekre tépi rabszolga népe a fáraó-atyuskát.

Ezzel megvolnánk. Most mi a teendő?

Teli a szív, de üres a bendő.

Ilyenkor jól jön közhasznú baleknek

pár máglyára küldhető, megszállott eretnek –

lőjük be neki az adagját, ha tüntet és üvölt és kéri a

megszokott kábítószerét a tömeghisztéria,

föl se tűnik majd, egy ügy a sokból,

ha vért facsarunk a paragrafusokból,

vagy szart keverünk belőlük nagy csalárdul:

az államszerkezet csak még tovább szilárdul.

Azaz kerek marad a nagy kerek semmi, és benne kerek a Lik,

amivel minden párt kiegyezik –

ugye nem szól szám, nem fáj fejem –

s a megszentelt családi tűzhelyen

rotyogva fő a se-hús-se-hal lé,

az új világ helyett a régi balhé.

Ó szabadság, ezüst hal a harsogó patakban!

Láttalak elvillámlani, föl-le bukni a habban,

s hallottam dübörögni testtelen áramlást, az időt is,

az üres patakágyban, a sziklák közt, igen, őt is

(no de itt aztán rohamszerű lábrázást kap a posztmodern irodalmár,

mert így szövegezni pofátlanság ma a dalt már!),

s most mint varjú a téli fán, gubbasztok a székemen, itthon,

mert nincs sivatag, sem negyven év, sem szabadulás: mi vagyunk, mi magunk Egyiptom.