A zsidó vagyon rekvirálása

 A mai kormányzat minden erejével a németek nyakába kívánja varrni mindazon bűnöket, melyeket a zsidó származású lakossággal szemben a II. világháború éveiben (különös tekintettel az 1944. március 19-ét követő időszakban) elkövettek.

Rossz hírem van: mindez nem igaz, pontosabban történelemhamisítás.

Nincs egyetlen nemzet sem, amely elkerülheti a szembenézést múltja sötét foltjainak feltárására, az igazság kimondására és a bocsánatkérés kifejezésére.

Szerecsenmosdatásnak ilyen súlyú ügyekben nincs helye, de téves azt hinni, hogy a mai nemzedékeknek kell elvinniük a balhét a valódi bűnösök helyett.

Egyetlen kötelességük van a ma élőknek: kimondani (és ehhez ragaszkodni, nem csak szavak szintjén), hogy SOHA TÖBBÉ ILYEN GYALÁZATOT!

 A mostani fejezetben a magyar hatóságoknak és lakosságnak (egyszer írom le, de mindenhol érvényesnek tekintendően, TISZTELET A KÍVÉTELEKNEK!) a zsidó vagyon kisajátításában játszott szerepéről írok.

 A magyarországi modernizáció és polgárosodás sajátosságaiból fakadóan a zsidóság jelentős pozíciókat töltött be az ipari, kereskedelmi és pénzügyi szférában. A zsidótörvények hatálya alá eső több százezer zsidó összvagyona kb. 7-12 milliárd pengőre (mai értéken kb. 15-20 milliárd dollár) volt becsülhető. Ez a nemzeti összvagyon 20-25 százalékát tette ki. Ez a tulajdonarány jelentősen fokozta az „érdekvezérelt zsidóellenességet”. A nemzedékeken keresztül felhalmozott zsidó vagyon megszerzésének lehetősége sokakat az antiszemiták soraiba vezetett. A zsidóellenes törvényhozás igyekezett megfelelni az ilyen elvárásoknak, a háborús viszonyok között egyébként is leromlott morális értékrendszer mellett főleg egzisztenciális célokat szolgált.

 A jog – és vagyonfosztó rendeletek közül a legfontosabb az 1944. április 14-én kelt 1600/1944. számú, „a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről” szóló kormányrendelet volt. Ez kimondta, hogy a zsidók kötelesek bejelenteni minden vagyonukat, kivéve a személyes használati tárgyaikat, feltéve, hogy ezek összértéke nem haladja meg a 10 ezer pengőt. Az ingatlan (ház, lakás, föld, üzem) éppúgy bejelentési kötelezettség alá esett, mint minden ingóság: részvények, bankbetétek, műkincsek, ékszerek, stb.). A rendelkezés csak abban az esetben nem vonatkozott a házastársak és jegyesek jegygyűrűire, ha nem tartalmaztak drágakövet, vagy igazgyöngyöt. Mindez a vagyon zár alá került.

 A rendelet célja, hogy az államkincstár ellentételezés nélkül hatalmas bevételre tegyen szert a háborús kiadások finanszírozására, valamint a szociális feszültségek enyhítésére, a támogatói bázis növelésére.

 A feloszlatott nem vallási jellegű zsidó egyesületek irattárát, könyvtárát és a műkincsek egy részét a Bosnyák Zoltán vezette Zsidókérdést kutató Magyar Intézet rendelkezésére bocsátották. Az egyéb ingó és ingatlan vagyon elméletileg a Zsidó Tanács kezelésébe került, a gyakorlatban azonban szélsőjobboldali egyesületek birtokába jutott. A zsidótörvények által évekkel azelőtt elrendelt, ám ténylegesen akadozva haladó jogfosztás 1944 tavaszán teljes mértékben megvalósult. Több tízezer munkahelyről elbocsátották a zsidókat, akik többé nem lehettek ügyvédek, színészek, orvosok, állami alkalmazottak, de nem járhattak egyetemre sem. Gyors ütemben „árjásították” a zsidó vállalatokat, zárolták a zsidó boltokat, raktárakat, árukészleteket, fosztották meg iparengedélyüktől a zsidó kistulajdonosokat. Budapesten 18 ezer boltot vettek el a zsidóktól, egy részüket nem zsidó konkurenseik kapták meg.

 A „törvényes” rablások mellet nagy számban fordultak elő „törvénytelen” lopások is. Ebben élen járt a Hain Péter vezette Állambiztonsági rendészet, amelyet a köznyelv „magyar Gestapo” néven emlegetett. Hain és emberei részt vettek tömeges letartóztatásokban, és ezek során hatalmas zsidó vagyon került a kezükbe. Ennek nagyobb részét azonban nem adták át a pénzügyi hatóságoknak, hanem elsikkasztották. Lopásaik és rablásaik, hírhedté vált éjszakai tivornyáik miatt Haint 1944 nyarán leváltották.

 1944 nyarán a kormány úgy döntött, hogy az óriási mennyiségű zsidó vagyon zárolása után felállít egy hivatalalt az elkobzott javak kezelésére és ellenőrzésére. Június elején hozták létre a Zsidók Anyagi és Vagyonjogi Ügyeinek Megoldására Kinevezett Kormánybiztosi Hivatalt. Hasonló ellenőrző, kezelő funkciója volt a Zsidók Zár Alá Vett Műtárgyainak Számbavételére és Megőrzésére Kinevezett Kormánybiztosi Hivatalnak is.

 Megkezdődött az értékek kiárusítása, elárverezése és szétosztása. A háború miatt nélkülöző lakosság országszerte tömegesen igényelt zsidóktól elvett ruhát, cipőt, ágyneműt, bútort. Megindult a roham a lakásokért, üzletekért, árukészletért. Virágzott a korrupció, mindennapossá váltak a lopások, önkényes foglalások. „A. zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt Lengyelországba, de a rendelő a helyén maradt. A. iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez vidéken ritkaság. A rendelőért, a röntgengépért, felszerelésért ketten vetélkedtek: a helybeli tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, párbaj. Mert lovagias nép, úri emberek vagyunk, kérlekalássan”- írta naplójába Márai Sándor.

 A zsidók földjeinek, ingatlanjainak egy részét állami szociális intézményeknek (például Vitézi Szék) adták ingyen, vagy igen alacsony áron. A kisebb házakat óvodának, orvosi rendelőnek rendezték be, a kiürült otthonokat orvosok és jegyzők kapták meg szolgálati lakásként.

 A gettósítás és deportálás költségeit (fuvardíj, csendőrök napidíja, stb.) a 157.880-as postatakarékpénztári számláról, azaz az elkobzott zsidó vagyon központi letéti számlájáról fedezték. Így vált a magyar holokauszt önfinanszírozóvá!

 Az inatlanjukból deportáltakkal előzőleg kifizették közüzemi tartozásaikat, hiszen „rend a lelke mindennek”. A gettóba költözés előtt a csomagolásra a magyar csendőrség és rendőrség sokszor csak 5-15 percet engedélyezett, így számos magyar zsidó ekkor látta utoljára házát, földjét, állatait. Miután a zsidókat elvitték, a lakosság gyakran széthordta a gazdátlanná vált értékeket.

 A gettókban és gyűjtőtáborokban a gazdagabbnak vélt zsidókat rendszeresen kegyetlen kihallgatásnak vetették alá. A zsidók egy része már ott elvesztette elrejtett és biztonságban hitt ékszereinek, készpénzének és egyéb értékeinek jelentős részét. Rendszeres volt a nők testüregi motozása (több száz embert egy pár gumikesztyűvel), halálra verések az értékek „beszolgáltatása” céljából. Vincze Miklós, Auschwitz túlélője a csendőrök vallatásáról és rablásairól így írt: „ Az asszonyokat motozónők vették a legmegszégyenítőbb módon és eszközökkel ’kezelés’ alá, rendszerint minden eredmény nélkül. Azután jött a gumislag, és még mai is, harminchét év múlva, amikor e sorokat írom, megborzadok az akkor átélt szörnyűségek hatására. Ezeknek a szerencsétlen és ártatlan nőknek a mellét verték gumicsővel…Ahogy a nők elmondták, teljesesen megkékült a mellük, amely később legtöbbször gyulladásba is jött. Mindenkit azért verték, adja elő az elrejtett értékeit…Több idős asszonynak nem jött le az ujjáról az esetleg negyven-ötven évvel ezelőtt felhúzott jegygyűrű…Hamarosan ráspolyt és harapófogót kerítettek a csendőrök. A vér elöntötte a kezeket, és szörnyű volt még hallgatni is azt az átkozódást, amelyre egy-egy kezelésbe vett asszony fakadt.”

 A deportálás során a vagonokba zsúfolt (szállító a Magyar Államvasutak), nyári hőségben fuldokló, éhező emberek ékszereket ajánlottak a kísérő őrségnek. Cserébe vizet, élelmet vagy csak a vagon ajtajának rövid kinyitását kérték. Könyörögtek, hogy végre szellőztethessenek, elvégezhessék szükségleteiket és kirakodhassák az útközben meghaltak holtesteit. Mire – általában Kassánál – a német őrség átvette a deportáltakat, a legtöbb magyar zsidónak már csak egy bőröndje, a rajta levő ruhája, némi élelmiszere és néhány, féltve őrzött ékszere, órája, értékes, vagy csak kedves tárgya maradt.

 A többiről „honfitársai”, a manapság mentegetett többség, gondoskodtak.

 Forrás:

www.holokausztmagyarorszagon.hu