Kiáltanék…

Kiáltanék az emberekhez,

de hang nem hagyja el torkomat.

Mosolyognék rájuk,

de sötét felhő takarja el napomat.

Kérdőn tekintek feléjük bíztatást várva,

de csak rúgást kapok, nincs, aki szánna.

Bíznék bennük, de állatfolyamként

egybeolvadva megvetően tipornak

                            el a porba.

Viszolyogva néznek rám, mint a gyilkosra,

nap napot követve indulnak öngyilkos rohamra.

Számozott robotokként élik sivár világukat,

megnyugvásként szagolják temető virágjukat.

Gyászolva gyűlnek össze siratva azt,

ki e gyászos világra jött,

és ujjongva köszöntik, ki mindent itt hagyott.

Sötét szemüvegen át nézik a természetet,

szívük nem érez sem meleget, sem szeretetet.

Tekintetük fagyosan meghonosul,

időnként rájuk tör a gond, szemük elhomályosul.

Meghalnak, ahogy éltek, csendben,

porszemként létezve a gépezetben.