Egy József Attila-vers elveszett változata

Megtalálta és közzéteszi Csengery Kristóf

 Ős patkány terjeszt kórt körünkben,

félelem, meghunyászkodás.

Savas szájával mindenünnen

ez tátog ránk, azt várva, más

szóljon helyette. Néz, de nem lát,

hall, de nem ért. Nem fogja fel,

hogy szabadsága, mint szedett fát

unott kertész, most hagyja el.

Nevét elveszti: ő a Senki,

a sárarcú, tűrő tömeg,

örülni, halni, kérni, menni:

mikor mi kell, más mondja meg.

Nem tud jogról, fejét lesunyja,

nem kortyol tiszta levegőt.

Megremeg a kabátja ujja,

ha áll a közrendőr előtt.

Ez régi érzés – s visszatér most.

És régi társ a motyogó

remény. Mint kiflit, morzsalékost,

rágja: megúszni volna jó…

Tartalékolni, áttelelni

cincogva, mint az egerek.

Száz év álom! S életre kelni

másutt, máskor. Ki mondja meg,

mi lesz ebből? Néz levesére,

és elejti a kanalat.

Sír, pedig férfi. Már egy éve,

hogy nincs munkája. Ott matat

benne a kétely: változik még

a helyzet? Az ágakon át

az égre bámul. Szürke, nem kék.

Miből vesz holnap vacsorát?

Magányos, mint a milliók. Nincs,

ki dúdolna egy dalt vele.

Mint tenger mélyén porladó kincs,

rozsdáll zsebében a keze.

Állj oda mellé, hiszen látod,

hogy elfogad, ezt várta rég.

Súgj fülébe halkan egy átkot,

az Idő hallja, s az elég.

Olyan legyen, akár a törvény,

mit vésett Mózes a hegyen.

Ne forralja indulat-örvény:

hűvös, tiszta átok legyen:

„Görcsben fetrengjen, akna-mélyben,

aki szárnyunkra súlyt rakott,

naptárt nyálazva összevétsen

tegnapot, mát és holnapot.

Aki a színt elvette tőlünk,

szűk földalatti folyosón

botladozva fusson előlünk

sötétben, kábán és vakon,

amíg csak él. Aki a hangot

elhallgattatta, süketen

húzzon tonnányi nagyharangot,

s ne értse, hogy »nem« vagy »igen«.

Aki ellopta a ruhánkat,

s az ételünket, fázva és

koplalva kolduljon. S ha vághat,

magának egy karéjt, a kés

ne kenyerét – húsát metélje.

Aki álmunkba belemart,

éveit virrasztásban élje,

s ne hívja békeöblű part.

Aki a szájunkat betömte,

megnémulva bolyongjon a

mocskos sikátorokban, és ne

legyen barátja, otthona.

Halni nem tudva, hosszan éljen,

vétkébe őrüljön bele,

s mikor végül magát megölte,

testét a föld ne vegye be.”

1937. január 2.