Radnóti Miklós - Mint a bika

Úgy éltem életem mostanáig, mint fiatal bika,

aki esett tehenek közt unja magát a déli

melegben és erejét hirdetni körberohangat

s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.

És rázza fejét s fordul, szarván a sűrü,

repedő levegővel és dobbantása nyomán

gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.

S Úgy élek mostan is, mint a bika, de mint

bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén

és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön

az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,

mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, –

fölszagol s nem menekül, mint menekülnek

az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, kűzd

és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda –

és lassan, szomorún bőg a kövér levegőben.

Így küzdök én is és így esem el majd,

s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.